#testimesék

#testimesék – Eggyéválás a fekete párducommal

Még két nap, és több, mint egy év várakozás után beléd olvadhatok teljes valómmal. Testestől-lelkestől. 

Minden sejtemmel. 

Egész lényemmel.

Emlékszem rád a tömegből. A forró levegőben olvadozott a testem az est dallamaira, amikor megpillantottam arisztokratikus tartásod. A fekete bőröd hívott meg először, ahogy kéknek, olyan nagyon mélynek hatottál. Te még nem láttál, de áthatóan néztelek, nem tudtam levenni rólad a szemeim, egyszerűen magába szippantott a karizmád. Ahogy pulzált a bőröd legapróbb sejtje is a zenével egy ritmusra. 

Olyan szép voltál, alig hittelek. 

És akkor megláttál…

A nőt, aki szerelmes. 

Vágyakozó szemekkel beléd volt merülve hosszú percek óta. Nem vártál, elég volt egyszer összetalálkoznia a két fekete szempárnak és már hozzám tapadva érintetted a derekam, a csípőm, finom domborulataim, amik utánad epekedtek. 

Jaj nekem… a nőnek, aki oly hamar érez. 

A bárpulthoz feszítve néztél és teltél el velem egyre jobban és jobban. Én meg a tekinteted helyett ajkaid puhaságába mélyedtem. A számba kellett harapnom, hogy türtőztessen csillapíthatatlan vágyam. Tudtam, türelmesnek kell lennem. Egy vad párduccal találkoztam össze, akinek el kell ejtenie. Meg kell szereznie zsákmányát. Ez a férfi birtokolni jött ide és én pont erre vágyom. Megszűnt körülöttünk minden. Csak mi vagyunk. A fekete párducom és elejtett vadja. 

Vajon tudja, hogyan kell csókolni egy vadhajtást? 

Egy olyan vadvirágot, amilyen én vagyok? 

Aki egyszerre vágyja a szabadságot és a korlátokat?

Aki szeret uralkodni, de a szultánja által uralva lenni?

Aki ugyanúgy kívánja a gyengédséget, mint a nyers erőt? 

Aki képes a fájdalomtól gyönyörre fakadni?

Szorosan magához húz, szinte már belém van olvadva a teste ruhástól. És akkor lassan, méltóságteljes finomsággal közelít az ajka ajkaim felé. Annyira puha, légies az érintése, hogy egyszerre gyilkol és éleszt újja felhőszerű, gyönyörű szája.

Nem csókol hosszan. 

Rám néz, miután megízlelte ajkam nedveit és várja akaratát az ő elejtett vadjànak. Megadja a választás gyönyörét, miközben tudom, valójában már az övé vagyok és nem menekülhetek. Megbélyegzett, elvesztem állatias lényében. 

Egy év, két hónap és 27 nap elteltével, valamikor a hajnali órákban…

-Te vagy a nő legjobb meghatározása.

-“Tudom, ez a halálos ítéletem.” -gondolom magamban. Érzem, ahogy belefúródnak szavai a szívembe, akár a kés. Átdöfött s csak állok szótlanul, megsemmisülve.

-Nem vagyok rád készen. -folytatja. Elkezdi kihúzni belőlem, lassan, hogy ne haljak bele. -Olyan igaz vagy. Túl igaz. Semmi álarc. És ez megijeszt. – már nem kímél. Kitépi belőlem. 

És én csak tovább állok. 

Nem fáj. 

Üresség tátong a mellkasomban. A szívem már rég el lett tiporva. Csak a helye emlékeztet arra mekkora fájdalmakban volt részem egykor.

-Köszönöm az estét. -elhaló hangon hagyják el számat szavaim. Elnyúlt mozdulatokkal veszem magamra széthagyott ruhadarabjaim. A legvégén belebújtat magassarkú szandálomba, csókot lehel lábfejemre én pedig a fején pihentetem meg utólszor fáradt ajkaim. Magabiztos léptekkel hagyom el a belváros forgatagát. A taxiban ülve pedig magamban merengek a hold és a nap meghatározásán, jelentéstartalmaikon. 

Vajon az én napom hol járhat?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük