#testimesék

#testimesék – Újra beléd haltam

3:07, világosság töri meg az éj sötétjét. A telefonom kijelzője villant fel, rajta a nevével. Hív. Egy pillanatra összerezzenek, vajon mi történhetett? A következő másodpercben már a fülemnél tartom -Igen?- szólok bele rekedtes hangon, szinte még alszom.

-Barbara. -nyugodt hanglejtéssel szólít nevemen. Nem szólok semmit, csak hallgatok, közben érzem, szavai egyre mélyebbre gyűrűznek bennem, egyre éberebbé válok a hangja hallatán.- Szükségem van a közelségedre. Érezni vágylak. -folytatja halkan.

-Ezt most miért teszed velem?

-Írtam egy dalt az ízedről, amit tudok, de nem érzek. Átjönnél, hogy érezhesselek? 

-Oké. -vágom rá azonnal.

-Lent vár egy taxi. -ezután letette a telefont. Én meg fekszem az ágyamban, érzem, megjelenik a testemben az ellenállás. Ezer gondolat cikázik a fejemben… Megérdemel-e? Hogy merészel hajnalban felhívni? Átparancsolni? Miből gondolta, hogy be fogok ülni a taxiba? Be fogok. Én is tudom. A fekete párducomnak ellenállni nem tudok, kár is volna. Érezni szeretne és én is őt. Írt nekem egy dalt… az ízemről. Vajon ő milyennek érez engem? Neki föld íze van. Semmi éteri, csak a nyers föld ízre emlékszem, amitől olyan természetközelinek, olyan állatiasnak hat.

3:30, a taxiban ülök. Újra. Úton a fekete párducomhoz. A liftben állva még menekülni támad kedvem, de már megnyomtam a gombot. Megállunk, én tétovázok. Megnyomom az F-et, de késő. Kirántja az ajtót az utolsó pillanatban. Nagyon nyers. Megijedek. Csak néz rám kérdőn, de nem szól semmit. Kinyújtja felém a kezét, magához húz, rátapad ajkaimra, melyek szárazak, nincs nyálam. Jobban belém hatol velük, felhőszerűségével. Igen, ez az egyetlen testrésze, ami légies. Az ajkai. Olyan ellenállhatatlanul ízletesek. Megmentenek a teljes kiszáradástól.

-Eljöttél hozzám, Barbara. Szerelmem. – suttogja bele a számba. Nem veszi el tőlem a levegőt. Az ajkait. 

-Milyen az ízem? – kérdezem vágyakozva. Szinte belehalok abba, ahogy kiejtem a szavakat egymás után, annyira kívánom. 

-Nem tudom, mert érzem. Eddig tudtam, mert nem éreztem. Szeretnélek levetkőztetni.

-Itt? A lépcsőházban vagyunk. -de már vetkőztet, nincs választásom. Hófehér ruhám leomlik testemről. Végig siklik mindenemen, mielőtt a lábfejemen megpihenne. Csókokkal követi a ruha útját. Felnyögök gyönyörömben. Már az ölemnél jár, hosszan belém szagol, utána pedig lesiklik a combomon, én meg egy kicsit újra belehalok. 

Újra beléd halok. 

Felemel, majd gyors léptekkel visz be otthonába. A kanapéjára helyez, nem szól semmit. Üres italos üvegek a konyha asztalán, csikkel teli hamutartó, a telefonja a földön, a gitár az ágyon. Az otthona pont olyan, mint ő. Kaotikusan rendezett.

-Ülj fel. -parancsol rám. -Terpessz be és ne beszélj, ha nem kérdezlek. – lábaim közé ül, kezében a gitárjával. Elkezdi hangolni, dúdolgat. Érzem rajta, mennyire feszült, zavarodott a közelségemtől, a jelenlétemtől. Szelíden rádőlök, a bal tenyeremmel a szívéhez nyúlok. Együtt lüktetünk. Együtt lélegzünk. Egyre lassulunk. Megérkezett.

-Szerelmem. -suttogom bele a hátába, nem törődve parancsával. 

Újra belehalok. 

Újra beléd halok. 

És akkor elkezdi. Nekem játszik. Rólunk játszik. Szomorú, olyan igaz a gitár hangja. Aztán egyre könnyedebbé válik. Ereszkedik bele. Tényleg rólunk énekel. Mi is ilyen könnyedek voltunk. Egészen addig a pillanatig. Aztán megáll. Lerakja hangszerét a földre, engem pedig ölbe vesz, átemel a hálószobája ágyára, cigiért nyúl, rágyújt. 

-Vetkőztess le, Barbara. -suttogja felém két szívás közt.

-Adj egy slukkot. – szájához közel hajolva cirógatom őt szavaimmal. Cigizünk, közben vetkőztetem. Elhúzva, játszadozva. Először a polóját húzom le róla,  körmeimmel érintve az oldalát, a melleit. Lehúzom róla, mialatt a füstöt belefújom a szájába. Belécsókolok. Belemélyesztem a nyelvem. Beléharapok. Először a felsőajkába, aztán az állába. Egyre erősebben, míg felnyög.

-Ahh. -szakad fel belőle. -Folytasd. -parancsol rám erőteljesen. Most az öve következik. Kikapcsolom és már látom duzzadó férfiasságát. Kíván kiszabadítva lenni börtönéből, de még nem segítek rajta. Játszok kicsit az övvel, a cigivel. Megkínálom a melleimmel. Tetszik, ahogy az ágyon állva fölé magasodok. Miközben elveszik kebleim bársonyosságában, a nadrágja gombjához nyúl, de nem hagyom. Rászorítok a kezére, ezzel ráparancsolva, hagyja abba. Nevetünk. 

-Jóízű vagy. Föld ízű.

-Föld ízű? 

-Adj még magadból, fekete párduc.

-Fekete párduc?

-Föld ízű-fekete párducom. – ejtem ki szenvedéllyel telve, hogy érezze, újra belehaltam.

Újra beléd haltam. 

Elkezdem kigombolni érdes farmerját, egyik gomb követi a másikat… Mielőtt lehúznám róla, benyúlok, a markomba fogom kemény farkát, megvárom, amíg beleereszkedik, amíg benne dobog a szíve.

-Ahh. – szakad fel belőle megint.

-Shh.- csendre intem, ezt követően erősebben szorítom, ajkaimmal rátapadva. Gyengéden belém harap, szinte meg sem érzem, de mégis olyan, mintha belülről süllyedne húsomba. Elhúzom tőle a fejem, hogy erősebben érezzem fogai erősségét, amitől egyre hangosabban nyögök. Nem ereszti a szám, ezzel növelve a fájdalom intenzitását, de már transzban vagyok, élvezem mindezt. Érzem, ahogy kiserken a vér, ezért lenyalom úgy, ahogy tudom, hogy szereti, ha nyalok. Keze közé fogja arcom, szorítja, amennyire ereje engedi s csak néz.

-Fáj. – préselem ki magamból.

-Tudom.- majd lehúzza kezét a nyakamra, de ott már lágy. Tudja, szeretem, ha játszik az érzetekkel. Belemozdulok a ritmusba, amit diktál és a mellbimbójában veszem el. Nem időzöm rajta sokáig, mert már vágyom őt magamban. Letolom nadrágját, csak állok vele szemben. 

Gyönyörködöm benne. 

A színében, a keménységében, a pulzálásában, az illatában. 

Hosszú percek telnek el így, csak nézem őt. A hatalmasat. A férfim, amíg lassan érinti férfiasságát. Látni, szerelemben van a saját maga érintéseitől. Oh, igen, olyan kívánatosak. Tudja, mire gondolok. Mosolyog rám, de a keze még mindig duzzadó férfiasságán pihen. Hanyatt fekszem, és várok. 

Várok. 

Ha kell az idők végezetéig várok.

-Hatolj belém. – csukott szemmel szivárognak ki belőlem a szótagok, egymás után, szakadozva.

-Kívánod?

-Kívánlak. 

-Kívánlak. -suttogja fülembe, már fölém hajolva. Megérzem nedveit ölemnél. Megállt az idő, a levegő. Nincs semmi, csak a végtelenség, amely szétárad a medencémtől egészen a torkomig. Szétfeszít, utat tör magának puhaságomban. Egyre áthatóbban érzem őt,  ezalatt szemeink egybefonódva csak egymást figyelik. Semmi kíméletesség, magávé tett. Kitölti mindenem én pedig egyre csak zuhanok a fájdalomban, már nincs tovább, ott van a méhszájamnál. Megbénulva figyelem rezdüléseit, teljesen átadtam magam neki. Pár másodpercnyi pihegés után olyan mély, erős mozdulattal hág belém még egyszer, hogy újra belehalok. 

Újra beléd halok. 

Szinte a méhemig hatol, de ez most annyira finom és szükséges, ezért még jobban szétnyitom neki lábaim, körmeimmel kapaszkodom hátába, minden sejtemmel szorítom őt, mintha az életem múlna rajta. Aztán elmerül hullámzásomban. Elmerülünk egymásban hosszú órákon át. Már mindenünk folyós, ragadós, izzadt, nem tudjuk, hol kezdődünk, sem azt, hol érünk véget. Ebben a meghitt omlósságban, amit előidéztünk szeretkezésünkkel, egy pillanatra megáll, majd a következőket mondja:

-Egyszer a feleségem leszel. -látom tekintetében az őszinteséget.

-Tudod, hogy ez nem történhet meg.

-Szeretlek.

-Tudom. -suttogom fülébe lassan, hogy leoldódhassam izzadt testéről. Hátranyúlok a cigarettáért, rágyújtok. Fekete párducom magára húzza gitárját és énekel. 

Én meg újra belehaltam. 

Újra belé haltam.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük